" Szinte érzek minden egyes könnycseppet amit miattam hullajtasz, érzem azt amit te, látom azt a képet amikor a könnycseppjeid a földre hullanak hallom a hangját minden este újra és újra és újra majd szinte minden este felkelek erre a képre és remélem hogy másnap már ilyen nem lesz és miattam nem tudsz elengedni mert én sem tudlak elengedni"
Felejtés? Elengedés?
Amikor már beletörődtem, úgy éreztem, sikerült végre lezárnom, túlléptem rajta, mert a józan ész azt diktálja egy idő után, hogy tovább kell lépni, amikor már sikerül végre nem szomorúsággal rágondolni, csak úgy, hogy annyira szeretem, hogy el tudom képzelni nélkülem is boldogan, amikor már lemondok róla, és azzal a bizonyos feltétlen szeretettel szeretem (hiszem én, de tényleg), amikor már nem sírok, nem az önző birtoklás borítja el az agyamat, hogy akarom, hanem hagyom, hogy úgy történjenek a dolgok, ahogy az mindenkinek a legjobb, akkor. Akkor újra feléled, újra berobban, katartikus élményt vág hozzám, minden előjön, a múlt, a szép, a harmónia, az együttrezgések, valahogy eltűnik a fájdalom, oda a düh, a tehetetlenség miatti harag, borzongat, testem minden porcikájára, lelkem minden sugarára hatással van. Váratlan felbukkanás a semmiből, a tegnapból, a csöndből bele a magányomba, az önsajnálkozó, bezárkózó burkom alá vésve, tiporva a nagy küzdelem minden nyomát, amit azért szenvedtem, hogy elfeledjem. És akkor újra épp azok a lángok, épp azok a szavakkal kifejezhetetlen boldogságpillanatok égetnek, ontanak magukból belém-rám érzéseket, amelyek voltak, s amelyeket elnyomtam, elhagytam, el akartam tüntetni. És jön a remegés, a várakozás, a felülemelkedés önmagamon, az öröm, ez a fura, hatalmas, hömpölygő áradat, ami minden eddigit töröl, ami fájt. Mégis vannak csodák. A meg nem élt, be nem fejezett, ki nem teljesedett kapcsolati lehetőség visszatér. Nincs perspektíva. Semmi esély. Mégis lángol, újra, mert feladat van. Mert nem lehet, hogy nem lehet. Vele. Fenébe a perspektívával, miért is jön folyton ez a gondolat, amikor nem szabad jövőképeket építgetni, mert azokban mindig ott bujkál a félelem, a félelem tökéletesen vonzó valami, ami be is vonzza azt. Nincs perspektíva, nincs esély, de nem baj. A pillanat gyönyöre a lényeg, a mostban, a jelenben kapott ajándék, ami kitárta újra a szívem, megtöltötte vitalitással a testem, és boldogságossá tette a lelkem. Újra. Mert elengedtem.
Az elengedés, amikor már nem ragaszkodunk ahhoz, ami hiányzik, ami fáj, amit görcsösen akarunk, amiről pontosan tudjuk, hogy lehetetlenség, épp az elengedés az, amely rendkívüli nehézségekkel élhető ugyan meg, mégis, ha jól csináljuk, akkor bizonyos, hogy kapunk a helyébe valamit. Valamit, ami sokkal több, és csodásabb ajándék, mint amihez annyira ragaszkodtunk eddig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése